Kórházi rutin

Megakadt a szemem egy fészbúk cikken: Császármetszés alatti kommunikáció: "...mivel a legtöbb császármetszés nem altatásban, hanem ... érzéstelenítéssel történik, így az anya mindent hall, ami elhangzik és fokozottan érzékeny arra, milyen verbális és nonverbális jelzések röpködnek körülötte. Régóta tudjuk, hogy bármely felfokozott érzelmi állapotban, félelem, kiszolgáltatottság esetén nő a szuggesztibilitás, vagyis a tudatváltozásra való fogékonyság. Ez azt jelenti, hogy amit ilyen helyzetben mondanak, vagy tesznek, az elementáris erővel ég be az emlékezetbe és önkéntelenül fejti ki a hatását az adott helyzetben. Ezt az édesanyák közlései is megerősítik, hiszen rendszeresen hallunk tőlük olyat, hogy "sosem felejtem el amit mondott", "mintha most is hallanám, ahogy mondja" vagy, szó szerint "ez örökre beégett".

Miközben olvastam a sorokat, egyszer csak azt érzékeltem, hogy az én kapcsolótáblám emlékekért felelős gombja is pirosan, vibrál. Ahogy tudatosítottam a jelenséget, időben máris visszarepültem hat évet... beültem a képzeletbeli mozimba és elkezdett peregni a fim.

A főszereplőt nem szülés kapcsán érte a lelki trauma. Tapasztalt alanyként, túl jó pár rutinnak számító műtéten, főhősünk a koponyája lékelésével járó több órás műtétre várakozik. Felkészítették ugyan minden eshetőségre, de fel lehet egyáltalán készülni lélekben egy ilyen horderejű dologra? A várakozás idegtépő pillanatai... egyre szaporább pulzus, izzadó tenyerek, kiszáradó ajkak, rettegés, félelem... és jönnek érte, már tolják a műtő felé. Búcsú a hitvestől és már bent is van a műtéti előkészítőben.

Össze-vissza csipogó gépeket hall. Körülnéz és meglát egy hordágyon fekvő beteget, aki már túl van a beavatkozáson, várja, hogy jöjjön a betegszállító, aki feltolja az intenzívosztályra. A következő filmkockán megjelenik egy zöldruhás, orrmaszkot, műtéti sapkát viselő nő, aki a kényelmetlenül keskeny, kemény műtőágyra kikötözött fekvő hölgy feje fölött elkezd veszekedni a betegszállítóval: "Miért hoztad fel már a beteget? Nem azt mondtam, hogy előbb takarítsd ki a műtőt? Egyszerűen nem értem, miért nem lehet azt csinálni, amire kérlek?!" - és hosszasan ragoz, puffog, hőbörög, egyre hangosabban, hogy elérjen a hangja a közben tüsténkedő legényhez. Eközben főhősünk vacogni és remegni kezd, hiszen csak egy lepedővel van letakarva és a műtőben elég hideg van.

Az előbb még kollégájával perlekedő madám odalép mellé: "Maga most fázik vagy ennyire fél?"

"Tegyél már a beteg lábára egy bekecset, amíg ez a szerencsétlen rendbe teszi a műtőt!" - adja ki az utasítást egy műtősfiúnak.

Újabb elviselhetetlen hosszú percek az egyre kényelmetlenebb testhelyzetben... főhősünket már szemmel láthatóan is rázza a hideg... és az észlelőgépek még mindig kitartóan csipognak. A következő jelenetben felgyorsulnak az események. Megjelenik egy újabb zöldruhás. Hogy műtősnői vagy aneszteziológusi minőségben ... ki tudja? Nem mutatkozik be. A beteghez lép és a homloka bal oldalára helyez egy tappancsot. Ezt vajon mi a csudának?

És újabb zöldruhás nő. Ő már a személyzet elitje... bemutatkozik, mint a műtét alatt asszisztáló aneszteziológus. Állj, állj! Ön nem engem fog altatni. Én egy férfiorvossal konzultáltam, akiben megbízom. Magát nem ismerem. De nincs ideje tiltakozni, arra a kérdésre kell válaszolnia, hogy melyik oldalon van a daganata. Te jó ég! Még a kórlapomat se nézte meg?

Miután a műtőasztal fogságában kínlódva közli, hogy a bal szeme mögött van a diónyi nagyságú tumor, az ismeretlen orvosnő nyugodt, de határozott mozdulatokkal az előbb felragasztott elektródát átragasztja a homlok jobb oldalára és újabbakat készít elő, közben egy papírlapot tanulmányoz. Te jó isten! Puska kell a felhelyezéshez? Honnan menesztették ezt az aneszteziológust, akinek sillabusz kell, hogy pár darab ragacsot szakszerűen feltegyen?

A beteget páni félelem fogja el, hogy nem jó kezekbe került. A stresszre adható válaszreakciók, miszerint: üss vagy fuss, jelen esetben nem működhet. Így marad a kiszolgáltatottság. Más trükkre van szükség, hogy az ember ne kezdjen el hangosan üvölteni vagy kétségbeesetten sírni. Hát persze! Amit a kezében lát, az a protokoll. Emlékeiből előhív egy filmjelenetet, melyben mielőtt felszállt a repülő a pilóta a másodpilótával végigellenőriztek minden mechanikát, kapcsolót, berendezést.

Fellélegzett, megnyugodott... erről van szó. Protokoll.

Végül az aneszteziológus közli, hogy a professzor megérkezett, kezdenek. Ráteszi a beteg orrára a maszkot és kéri, hogy kezdjen el lassan számolni... Egy, kettő, háááááárom, néééé...

Eddig az emlék az elrészvétlenedett rutinról, amely tovább gyötörheti, sérthetii, kínozhatja a kiszolgáltatottakat. Versenyt gyűlik bennem a részvét és a harag. A részvét az egész életre megbántottak iránt, és a harag a nyitott seb fölött szikés kézzel adomázókkal szemben. Sok évvel ezelőtt, még a múlt században, kezdő nővérként, a hallgatói emelvényről végignézhettem szívsebész professzorunk műtétjét. Csend volt. Csak rövid kérések hangzottak. Halk zene szólt. Talán Bach. Mint egy templomban. Soha nem felejtem.

Ma miért nem? Miért nem csendes, koncentrált, isten - de legalább - embertisztelő dolog minden műtét? Dühös vagyok a megkérgesedettekre! Hogy lehet így dolgozni! Hogy lehet így élni! Miféle emberek kezében vagyunk!?

Aztán eszembe villan az én agysebész professzorom, aki elmondta, hogy nincsenek abban a helyzetben, hogy elutasítsák a "hálánkat". A nővér, aki a héten már a második "hosszúját" töltötte, tizenhatodik órája talpon, tíz év után kicsit minimálbér alatt. "Muszáj lekicsinyelni, rutinnak látni és kezelni a helyzetet; ennyire vagyunk megbecsülve, ennyire vagyunk fontosak, ennyit ér a munkánk, ennyit érnek eleven >>munkadarabjaink<<".

Hiszem, hogy fáradtság és a reménytelenség szüli a rutint, a kívülállás profánságait. A tiszteletre és az alázatra volna vágy, de már nincs erő. Mára csak a szakmai figyelem maradt, bár az is elkezdett szakadozni.

Bár a fájdalmat mindig egymás szava és keze okozza, próbáljunk meg ne egymásra haragudni. Főleg ne lefelé... Vegyük észre, hogy valahol feljebb, tőlünk távol és függetlenül készülnek a rossz protokollok, ügyrendek, szabályzatok, költségvetések, törvények. Oda sem nem látszunk, sem nem hallatszunk.

Egyelőre.