Agydaganat avagy BEAVATÁS

A 2011. november 18-i koponyaműtétem után vissza-visszatérő gondolatként jelent meg, hogy különböző fórumokon megírjam a "sikertörténetem". Elsőre talán furcsa, hogy lehet egy agydaganat operációját ekképpen aposztrofálni.

Miután az engem jobban ismerők is elképedtek, amikor a diagnózisról beszámoltam nekik, mondván: "Hogyan kerülhettél pont te ilyen helyzetbe?", kicsit talán a szégyenérzet szele is megérintett. Mert milyen agykontrollos, sőt, pránanadi gyógyító az, aki nem használja egészsége érdekében az "eszközeit"?!

Azt gondoltam, hogy a "Beavatásom" megosztásával sokakat elgondolkodtathatok, hogy amit számtalan ezoterikus tan a gondolatok és szavak teremtő erejével kapcsolatban hirdet, azt bizony érdemes nagyon komolyan venni. És ha csak egy embernek sikerül reményt és a magába vetett hitét visszaadni, vagy megerősíteni, már megérte.

"Ügyelj gondolataidra, mert azok szabják meg szavaidat!
Ügyelj szavaidra, mert azok szabják meg a tetteidet!
Ügyelj a tetteidre, mert azok szabják meg szokásaidat!
Ügyelj szokásaidra, mert azok szabják meg jellemedet!
Ügyelj jellemedre, mert az szabja meg sorsodat!"

                                                                             (Charles Reade)

Út a diagnózisig

2010. karácsonyán készíttettünk egy progresszív szemüveget, mert meguntam, hogy az olvasót és a távollátót állandóan váltogatni kellett. Ráadásul nem is láttam velük tökéletesen. Már akkor gyanús volt, hogy a bal szememre nem tudtak kellő élességű lencsét beállítani. Elintézték egy egyszerű "fénytörési hibával". Nagy nehezen megszoktam az új okulárét, azonban állandóan törölgetnem kellett, és a bal oldali hiába volt már tükörfényes, akkor is homályosan láttam.

Nem sokra rá egyensúlyproblémáim is lettek. Kék-lila foltok bizonyították, hogy hol az ajtófélfának, hol a bútorok sarkának mentem neki. Majd a legváratlanabb pillanatokban lettem rosszul bizonyos szagoktól. Ez azért is jelentett komoly nehézségeket, mert egy gyermekszakorvosi rendelő bőrgyógyászatán dolgoztam. Azt hiszem, nem kell különösebben ecsetelnem, milyen jellegzetes szagokkal jár például a közönséges szemölcsök leégetése. Mivel én asszisztáltam, előfordult, hogy ki kellett szaladnom a műtőből. De előfordult, hogy a metróból szálltam ki, mert hányingerem lett egy erős parfüm illatától. Az állandó émelygéstől persze rossz volt az étvágyam, ennek következtében az immunrendszerem legyengült. Az idegeim kezdték felmondani a szolgálatot, megdöbbentem magamon, milyen személyiségváltozáson mentem keresztül. A homlokom jobb oldalán egyre többször éreztem iszonyú, szúró, görcsölő fájdalmat. Míg régebben egy pillanatig tartott, ez egyre hosszabb ideig kitolódott. Addig-addig, amíg beugrott, hogy húgomnál is hasonló tünetek előzték meg a sclerosis multiplex (SM) diagnózist.

2011. szeptemberére annyira idegesítővé vált a látászavarom, hogy elmentem a helyi rendelőnk szemészetére. A doktornő alaposan megvizsgált és jelezte, hogy ugyan lát valami rendellenességet, de a rendelkezésére álló műszerekkel nem tud biztos diagnózist felállítani. További kivizsgálás céljából megadta a Szemklinika egyik orvosának a nevét. Fel is hívtam időpont egyeztetés ügyében, ugyanakkor kérte, hogy a találkozásunkig intézzek el egy koponya MR vizsgálatot. Szerencsém volt, mert október 2-án, egy szombati napon az Euromedic Diagnostics Magyarország Kft. Fiumei úti állomása fogadni tudott.

Mint "bennfentes", magától a vizsgálattól nem féltem. Gyakorlott agykontrollosként igyekeztem arra koncentrálni, ami épít, előrevisz. Elhessegettem a "mi lesz akkor, ha...?" kérdésre "gyártott" ijesztő gondolatokat. Laci (férjem) is különböző témákkal próbálta elterelni a figyelmem, oldani a feszültségemet. Aztán a kavargó gondolatok homályából egyszer csak meghallottam:

"Földi Gyöngyi" - Egy család-, és keresztnév - de egyszerre volt kijelentő (.), felszólító (!) és kérdő (?)...

Az asszisztens mindent elmagyarázott és nem maradt más feladatom, mint kényelmesen elhelyezkedni a vizsgálóágyon és türelmesen várni, amíg a kittegő, kattogó, zúgó, morgó gépezet körülbelül húsz perc után leállt. Ekkor bejött az asszisztens, vénásan megkaptam a kontrasztanyagot és már csak tíz perc volt hátra a vizsgálatból.

Mit kell tudni az MRI-ről?

Az MRI egy mesterfokú képalkotó vizsgálat. Egyes kórképekben jelenleg az egyik legpontosabb radiológiai eljárás, ami a hagyományos, káros röntgen-sugár helyett a mágneses teret, annak rezgését, rezonanciáját használja a képalkotáshoz. A szervezet folyadékterei mágneses behatásra jellegzetesen megváltoznak. Mivel az emberi test 65-70%-a víz, így nagy felületen részletes feltérképezés válik lehetővé, ami nagyban segíti az orvost a diagnózis felállításában és a megfelelő terápia meghatározásában.

Elkészültünk, s mivel gyönyörűen sütött a Nap, Laci javaslatára felmentünk a Gellért hegyre. Épp a Citadella mellett sétáltunk, amikor megcsörrent a telefonom. Az MRI állomásról keresett az asszisztens. Megkérdezte, nem jelente-e problémát, ha visszamennénk, mert a leletező doktornő kérésére egy kiegészítő vizsgálatot kéne csinálni. "Nem kell a recepción újra bejelentkezniük, amint megérkeznek, kopogjanak be. A vizsgálat után pedig ne menjenek el, mert azonnal megkapják a leletet." - Egy laikus is rögtön tudja, hogy ez bizony nem jó jel.

A szívem a torkomban dobogott, amikor bekopogtam a vizsgáló ajtaján. Nem kellett sokat várnom, behívtak. Miközben felfeküdtem az ágyra, megkérdeztem, miért van szükség erre a kiegészítő vizsgálatra. "A doktornő látott valamit és meg szeretne bizonyosodni afelől, hogy valóban arról van-e szó." - válaszolta az asszisztens. Félelmemet és bátortalanságomat félretéve visszakérdeztem:

"Mire gondolt a doktornő? Nyugodtan mondja latinul, egészségügyis vagyok."

"Meningeoma" - tüzelt csípőből, mintha legalábbis valami hétköznapi menü nevét ejtette volna ki a száján.

Bár pontosan csak azt tudtam, hogy a latinban minden oma-ra végződő szó daganatot jelent, letaglózott az esetleges kórkép igazolódása. Öt év távlatában, ahogy felelevenítem azt a pillanatot, most is nyirkos lett a tenyerem és alig kapok levegőt. Úgy, mint akkor, ott...

Kész lelettel a kezünkben - rajta a már egyértelmű diagnózis -, kiértékelés céljából a folyosón várakozva, minden egyes perc óráknak tűnt. Aztán nyílt a doktornő ajtaja és beléptünk. A számítógép monitorján már az én képanyagom volt látható. Egyértelműen látszott a bal szemem mögött egy nagy folt. Férjem rámutatott és megkérdezte a doktornőtől: "ez az?" - hm, még egy laikus számára is egyértelműen kivehető volt az a bizonyos "harmadik szemem". No, nem az, amit az ezotériában hatodik csakraként emlegetnek és a homlok közepén helyezkedik el.

Látszott, hogy a doktornő keresi a szavakat, de aztán nagyon diplomatikusan közölte: "Vannak jó és rossz híreim. Jó hír, hogy nyoma sincs SM-nek. Rossz hír, hogy a bal szeme mögött van egy 3x4 cm-es daganat. Jó hír, hogy jóindulatúnak tűnik, viszont rossz, hogy a látóideget és egy szemet ellátó artériát is körbefon".

Amikor megkérdeztem, hogy mi lehet a legrosszabb, ami történhet, nem tudott megnyugtató választ adni. Azt mondta, hogy ő nem ért a műtéti megoldásokhoz, de hogy nem lesz orvos, aki elvállalja, arra készüljünk föl. A legrosszabb az lehet, hogy a bal szememre megvakulok... na bumm, egy szemmel is lehet élni!

Mellesleg mindez az édesapám születésnapja előtt egy héttel. Mondjuk, vagy ne mondjuk. Ha mondjuk, mikor mondjuk? Azon kezdtem gondolkozni, hogyan lehet úgy tálalni, hogy a lehetőségekhez képest el lehessen viselni a hírt. Édesapám két kisebb infarktuson átesett, nem szerettem volna felzaklatni. Biztos voltam abban, hogy a kiállásomon és viselkedésemen múlik minden. Ha látják, hogy nem estem kétségbe, erős vagyok és bizakodó, csak a gyógyulást látom a szemem előtt kitűzött célként, akkor az óriási erőt ad nekik is. Így is volt. Igyekeztem végig erős és fegyelmezett maradni. Először csak a legszűkebb kört avattuk be, mert nem akartam sajnálkozó, aggódó tekintetekkel találkozni úton-útfélen. Aztán lelki támogatók egész hada állt mellettem - családtagok, barátok, ismerősök, kollégák személyében -, éreztem, hogy nem vagyok egyedül.

A mellbevágó eredménnyel - Agyburkok jóindulatú daganata: paraselláris meningeoma - felhívtam a szemklinikai orvost, aki meghallva a diagnózist, azonnal berendelt az onkológiára, ahol egy főorvosnőnek is meg akart mutatni. Alaposan megvizsgáltak mindketten. Nézegették a felvételeket, ők is tanácstalanul, sajnálkozva álltak, majd időpontot egyeztettek az Amerikai úti Idegtudományi Intézetben egy híres szem-specialista doktornőhöz.

Közben az interneten kiművelődtünk meningeoma ügyben és rá is találtunk egy nagyon szimpatikus professzorra, aki a szóban forgó intézményben operál. Az egyeztetett időpontban megjelentünk az Idegsebészeten. A recepciós hölgy felvilágosított, hogy a szemész főorvosnő éppen műt, de addig várakozzunk a professzornál, akihez ugyancsak elő lettem jegyezve. Örömujjongásba kezdtem, hiszen ugyanarról a professzorról volt szó, mint akit kinéztünk. (Az angyalkák ezerrel szervezkedtek!)

A professzorral történt találkozás olyan mély benyomást tett ránk, meg sem fordult a fejünkben, hogy mást keressünk. Megnézve s felvételeket elmondta, hogy a már fentebb említett körülmények miatt nem lesz könnyű a dolga, de szereti a kihívásokat. Nyugodjak meg, szépen megoldja. Korrekt, szakmailag nagy tudású, magabiztos, emberséget sugárzó, jó humorú embert ismerhettünk meg a személyében. Jó híre miatt nem véletlenül hosszabb nála a várólista.

Az altatóorvos "műthető"-nek nyilvánított, de mivel a műtét nem tartozott az életmentő kategóriába, "megmentőm" azt mondta, hogy 2-3 héten belül majd értesítenek.

Innentől megkezdődött a visszaszámlálás. Agyalás, osztás, szorzás, számvetés. Aggódás és idegeskedés, mindemellett 6-8 órás, sokszor kiborító, nagyon fárasztó rendeléseken helytállni. Az egyik délutáni rendelés után úgy éreztem, nem megy tovább. Egyre gyengébb voltam, tudtam, hogy tennem kell valamit. Minden bátorságomat összeszedtem, leültem a főnővérrel és az osztályvezető főorvosnővel és őszintén beavattam őket a titkomba. Mély megdöbbenésük és együttérzésük meghatott és kértem, hogy a műtétig a hátralévő időt hadd töltsem "felkészülési állományban". Egyrészt az állapotom miatt, másrészt, nehogy összeszedjek valami bacit vagy vírust.

A "felkészülési állomány" arra is jó volt, hogy magamba szálljak, és szembenézzek a belső viharaimmal. Szembesüljek a kiváltó okokkal, és úgy alakítsak mindent, hogy ne hagyjak elvarratlan, begyógyítatlan szálakat. A magam kis "varázseszközeivel" és agykontrollos technikákkal azon kezdtem tüsténkedni, hogy a daganatot szépen lefejtsem a látóidegről és az artériáról. Ezzel megkönnyítve majdaz operációt. Ezt úgy vizualizáltam, hogy a tumort pici manók elkezdték csiklandozni, aminek hatására az levált az említett képletekről. Szinte láttam magam előtt professzorom arcát, aki meglepődve nyugtázza, hogy neki már "csak" egészben ki kellett emelnie a daganatot. (Mondanom se kell, hogy majdnem így történt, és alig volt műtéti vérzés.)

Mindenki ismeri a várakozás idegtépő, végtelennek tűnő perceit, amikor már véges a türelem és jönnek a szörnyűbbnél szörnyűbb gondolatok. Ekkor kerestem meg Domján Mónika pszichológus, önismereti trénert, akinek sokat köszönhetek.

Az elterelő hadművelet

Férjem 60. születésnapja is besegített. Év elejétől kezdve minden hónapban félretettem egy kis dugipénzt, hogy valóra válthassam azon tervem, hogy pár napot eltölthessünk mindkettőnk szerelmetes hegységében, a Bükkben. Viszont a kerek évforduló pompát kívánt, azt gondoltam, hogy a Lillafüreden található Hunguest Hotel Palota olyan meglepetés lesz számára, amire valószínűleg nem is mert volna gondolni. Azt ugyan még az év elején elárultam neki, hogy a születésnapját Lillafüreden fogjuk tartani, a pontos helyszínt azonban eltitkoltam.

Telefonon lefoglaltam a Hámori tóra néző, kéterkélyes szobát. Rendeltem tortát és minden részletet kidolgoztam. Az "akció" beindításakor levelet írtam a szálló vezetőjének, beavatva a szülinapi meglepibe. A lelkükre kötöttem, hogy a férjem nem kaphat információt az anyagiakat illetően. Mondhatni, a teljes "legénységet" megnyertem szövetségeseimnek. Erre még később visszatérek.

Az utazás előtti este megkértem a férjem, hogy készítse össze azokat a dolgokat, amiket magával szeretne hozni. Megkértem, hogy a plusz bőröndbe ne nézzen bele. Abba ugyanis az ünnepi ruháinkat, cipőinket és ünnepi kiegészítőket csomagoltam, amik a meglepetés részei voltak.

Október 28-án reggel elindultunk - kizárólag arra koncentrálva, hogy felejthetetlen élményt szerezzek. Egerben elsuhantunk egy üzlet előtt, aminek a felirata mozgósította a fantáziámat. Megkértem Lacit, hogy álljon meg, mert intéznivalóm van. Amikor a bolthoz értem, a lelkesedésem egy pillanatra alább hagyott. Az ajtó annak ellenére zárva volt, hogy a helyiségben egy hölgy dobozokat pakolászott. Az üzlet ajtaján a következő szöveg állt "új helyre költözünk". Szerencsére találtam egy telefonszámot, amit gyorsan bepötyögtem a mobilomba. Egy kellemes, női hang szólt a telefonba, akiről kiderült, hogy az üzlet vezetője. Elmondtam neki, hogy a férjem születésnapjára szeretnék beszerezni egy héliumos lufit. Készségesen szólt a kolléganőjének, hogy ha megoldható, szolgáljon ki. Csiribí-csiribá, az egyik zacskóból elővette az utolsó darab lufit és örömtől sugárzó arccal már vittem is a zsákmányt.

Gyönyörű őszi nap volt. A fák a zöld, a sárga, a bordó színeiben pompáztak.

Az erdőbe beszűrődő napsugár varázslatossá tette a látványt. Mintha a természet is mellénk állt volna, és a rendkívüli helyzetre való tekintettel... még időben összeszedte magát.

Beértünk Lillafüredre és jobb kéz felől megláttam az Ózon Panziót. Elememben voltam. Gondoltam, hogy a nagy meglepi előtt még megviccelem az ünnepeltet. Újfent megkértem Lacit, hogy álljon félre, mert szeretnék valamit megnézni. És ez valóban így volt. Biztos voltam benne, hogy azt fogja hinni, megérkeztünk és előre megyek intézkedni. Bementem a panzióba és megérdeklődtem, hogy náluk milyen feltételek mellett lehet megszállni. Kértem prospektust is és röviden elbeszélgettünk. Majd mosolyogva beültem az autóba és kiadtam az utasítást: "menjünk tovább!" Olyan izgatott voltam, mint egy kisgyerek karácsonykor, amikor a gyertyafénytől csillogó fa alatt bontogatni kezdi az ajándékait tartalmazó díszes dobozokat.

A Palotaszállóhoz érve az autót jobbra irányítottam. "De itt sorompó van!" - értetlenkedett kedvesem. "Nem baj, menjünk be! - kértem. Beálltunk a parkolóba, kiszálltunk az autóból és csak akkor mondtam: "Megérkeztünk." Ámulás, döbbenet... még örülni sem tudott azonnal, annyira hihetetlen volt számára, hogy pár napig annak az impozáns, 1930-ban épült kastélynak leszünk a vendégei.

A bemutatkozást követően cinkosan összekacsintottam a recepción szolgálatot ellátó fiatalokkal. Megnyugodtam, hogy minden a legnagyobb rendben lesz. Akkor még nem tudhattam, hogy a szálló is tartogat meglepetést számunkra. A londiner felkísért bennünket a szobánkba és folytatódhatott a CSODA.

Amint felocsúdtunk a szálláshelyünk pazar látványától, szétnéztünk az erkélyről is.

Lélegzetelállítóan szép volt a táj. Igazi ajándék mindkettőnknek.

Büszke voltam arra, hogy nem sírtam el magam. Túl szép volt ahhoz, hogy ez legyen közös életünk utolsó pozitív élménye. Nem akartam elrontani a meghitt pillanatot.

Eszembe jutott a gázzal töltött luftballon, amire alkoholos filccel még Egerben rárajzoltam egy nagy 60-ast és több jókívánságot: "Boldog születésnapot! Jó Egész-séget! Békét, Nyugalmat, Biztonságot, Bőséget kívánok!" És a legfontosabb, üzenetet: " Szeretlek!"

Megfogtuk a lufiról lógó hosszú szalagot és háromig számolva, egyszerre elengedtük. Néztük, amint egyre kisebb ponttá vált a magasban... majd eltűnt a szemünk elől.

Visszamentem a szobánkba és elkezdtem kipakolni a kofferemet. Laci is követte a példám, majd kissé kétségbeesve felkiáltott: "Te jó ég! Nem hoztam magammal olyan öltözéket, amiben illendően megjelenhetek az esti vacsorán. Ilyen luxusra nem számítottam."

Huncut mosollyal az arcomon elővettem a dugi bőröndöt, és mint a bűvészek, egy nagy mutatvány közben, hirtelen felnyitottam a fedelét. Öltönyt, fehér inget, nyakkendőt, egy fekete félcipőt és az én alkalmi ruhámat, esküvői nyakláncomat, körömcipőmet rejtette egészen addig a pillanatig.

Rengeteg időnk volt még a vacsoráig, ezért egy rövid séta után úgy döntöttünk, hogy kipróbáljuk a szálló nemrégiben felújított és kibővített földalatti wellness részlegét. Laci a szaunában izzasztotta magát, én az élménymedencében és a sókamrában lazítottam. Estefelé jóleső éhség kezdett a hatalmába keríteni bennünket. Felöltöttük az ünnepi ruhánkat és az alkalomhoz méltóan jelentünk meg a szemet gyönyörködtető, hatalmas ebédlőben.

A bejáratnál kedves pincér fogadott és a helyünkre kísért bennünket. Rögtön feltűnt, hogy míg a többi asztalt 4-6 főre terítették meg, egyedül a mienk volt kétszemélyes és a teríték stílusa is sokkal ünnepibb volt. Zenész gondoskodott a kellemes, halk aláfestő zenéről, rutinosan játszott a szintetizátorán.

Az asztalunkhoz perdült egy pincér és afelől érdeklődött, hogy mit szeretnénk inni. Megrendeltük az itókákat, miközben szóba elegyedtünk vele. Laci megkérdezte tőle, hogy ha jó értelemben is, a mi asztalunk miért lóg ki a sorból. A beavatott felszolgáló rám kacsintott és úgy válaszolt: "Ma így volt kedvem." - és mosolyogva távozott. Sebtében meghozta a szomjoltókat és bátorított, hogy nézzünk szét, mi mindent készítettek elő a svédasztalra. Volt ott minden, mi szem-szájnak ingere. Én az első kör után köszönöm szépen, jól laktam. Laci azonban kedvet kapott és újabb finomságokért indult. Ezt a pillanatot kihasználva, ott termett ismét a főurunk és kérte, hogy jelezzek majd neki, ha hozhatja a tortát. Úgy is volt. Amikor az én kis "moho sapiensem" záró akkordként süteményért indult volna, megfogtam a kezét. Intettem a pincérnek, hogy jöhet a szülinapi, diabetikus túrótorta... és akkor olyan dolog történt, amire míg élek, emlékezni fogok. Lekapcsolták a villanyt. A zenész elkezdte hangosan énekelni a "Boldog szülinapot!" dalt, miközben a felszolgáló kiskocsin kitolta a tűzijáték magasba csapó szikráitól sárgásan csillogó cukrászi remekművet. Meghatódva, együtt énekeltem állva a zenésszel és hálát adtam a Teremtőnek is, hogy az este ilyen tökéletesre sikerült. A dallamvégeztével visszakapcsolták a lámpákat és az ebédlőben tartózkodó vendégek tapsolni kezdtek. Nem találtam a szavakat, annyira meglepődtem. Ez a kis szertartás ugyanis nem volt része a vezetőnővel történt egyeztetésnek, engem is váratlanul ért. Ennyi élményt egy napra! És hol volt még a vége?!

Tele bendővel és csupa jó érzésekkel vonultunk vissza a szobánkba. Hosszú volt a nap, békésen álomba merültünk.

Másnap a reggeli után elhatároztuk, hogy teszünk egy nagy sétát a környéken. Első utunk a Palotaszállótól lefelé haladó teraszos sétányrendszer aljánál található Függőkerthez vezetett. A sétányról szépen látszott hazánk legmagasabb szabadesésű, 20 méter magas vízesése. valami miatt nem volt bővizű, ezért nem csodálkoztunk azon, hogy az Anna-barlangnál lévő mellékága teljesen száraz volt. A barlangot belső munkálatok miatt éppen nem lehetett látogatni, ezt Laci csalódottan nyugtázta. "De kár, hogy kiapadt ez a vízesés!" - s közben nagyot sóhajtott. Ami ezután következett, ha nem a saját szemünkkel látjuk, nem hisszük el. Egyszerre csak megcsillant egy cseppecske a száraz földön, majd elkezdett csordogálni a víz, előbb csak szégyenlősen, aztán egyre nagyobb és nagyobb lendülettel.

Szavakkal nem lehet azt az érzést visszaadni. Mire az utánunk érkező turisták odaértek, már nyoma nem volt a kiapadt medernek. Sem akik előttünk voltak, sem, akik utánunk jöttek, nem láthatták a Csodát. Ez megint csak a természet és a teremtő humorának amolyan "csak neked, csak most összeesküvése" volt. Tovább folytattuk a kirándulást, megnéztük Lillafüred összes nevezetességet.

A csodák után, másnap délelőtt már búcsúznunk kellett.

Becsomagolták a maradék tortát és a recepcióhoz mentem, hogy rendezzem a számlát. Legnagyobb meglepetésemre elárulták, hogy a végösszeg azért kevesebb, mert a torta a cég ajándéka. Álom vagy valóság? Megcsíptem magam, hogy megbizonyosodjak róla...

Mire visszamentem a szobába, Laci azzal a tervvel állt elő, hogy ne menjünk még haza. Nézzük meg, hogy a közelben hol tudnánk pár nappal meghosszabbítani a szülinapi programot. Lillafüreden minden panzió teltházas volt, ezért tovább indultunk. Répáshután kötöttünk ki, ahova Lacit nagyon kellemes gyermekkori emlékek, élmények kötötték. Többször szerveztünk oda a barátokkal pár napos elvonulást, ezért törzsvendégeknek számítottunk. Ezen alkalommal nem jelezhettük előre az érkezésünket, tehát nem lehettünk benne biztosak, hogy tudnak-e fogadni. Egy telefon és már jött is a faluból a gondnoknő. Mint kiderült, egyetlen vendégük voltunk. Az egész panzió a mienk volt, a konyhától a társalgóig minden helyiséget mi foglaltunk el. Azt hiszem, ennél a pontnál hagytam abba a velünk történő "véletlenek" számolását.

Itt is bejártuk a kedvenc helyeinket és két nap múlva újra autóba ültünk, hogy pár kilométerrel közelebb kerüljünk az otthonunkhoz.

Laci ekkor újabb ötlettel állt elő. Mi lenne, ha elmennénk Szilvásváradra is és az éjszakát plusz még egy napot Bélapátfalván töltenénk. Ez utóbbi az én életemet meghatározó tündéri kis falucska, gyermekkori szerelem és fantasztikus nyári nyaralások helyszíne. Mint kiderült, Laci nem ismerte a Bükknek ezt a gyöngyszemét, ami igazi földi paradicsom. A hatalmas erdők közül kiemelkedő, bár a gyermekkorunk óta alaposan megskalpolt Bél-kő, rengeteg zöld és egy szép nagy bányató.

"A Bél-kő oldalában 1963-ig folyt két mészkőbánya tölcséres művelése, ekkorra azonban a bányafal veszélyessé vált, ezért a termelést a hegygerinc tetején folytatták. A felső kőbánya 2002-ig, a Bélapátfalvi Cementgyár bezárásáig üzemelt. Ezalatt gyakorlatilag legyalulták a Bél-kő tetejét, számítások szerint ma 7 millió köbméter hiányzik a hegyből.

A hegy 550 méter feletti "sapkáját" 2008. február 15-én védetté nyilvánították.

A hegy eredeti csúcsa áldozatul esett a cementgyártásnak, azonban egyik épen maradt ormáról fantasztikus panorámában lehet része a túrázóknak. Ez egy mesterségesen kialakított orom a csúcsra vezető Bélkő tanösvény végén."

                                                                            (Forrás: Wikipdia)

Gyerekkoromban, amikor a bánya működött, szigorúan tilos volt megközelíteni a Bél-követ egy bizonyos távolságon belül. Emlékszem, hogy az egész faluban hallható szirénával jelezték, ha robbantásra készültek. Mindig izgatottan szaladtunk át a komótosan haladó csillék alatt, pedig komoly fémháló védte a gyalogosokat.

Időnk volt bőven, azért elhatároztuk, hogy mi is végigjárjuk a tanösvényt és szétnézünk föntről. Az egyik pihenőnél leültünk, hogy elfogyasszuk a szendvicseinket. Életemben nem hallottam szarvasbőgést, de az a furcsa hang, ami visszhangzott a nagy csöndben, mint kiderült, valóban szarvasbőgés volt. Többször terveztünk barátainkkal ősz végén, tél elején szarvasbőgés túrát, de valahogy soha nem jött össze. Hát, most ezzel is megajándékozott bennünket a természet.

Fölérve a tetőre, olyan érzés foghatta el az embert, mintha a Holdon járna. Hatalmas, fehéres, szürkés porszőnyeg. Akik arra jártak, kövekből rakták ki a neveiket emlékül. Kisétáltunk a sziklaszirt széléig, ahonnan valóban mesés panoráma tárult elénk. Kiültünk a hegy szélére, lábunkat a mélységbe lógattuk és mámoros nevetés közepette megettük a maradék szülinapi tortát.

Káprázatos napsütésben bandukoltunk visszafelé. A lejtős úton könnyebben és gyorsabban haladtunk, közben kamaszkorunk úttörődalait énekeltük. Jócskán ebédidőre értünk vissza a tóhoz. A Szomjas Csukában (fogadó) megebédeltünk, majd visszasétáltunk a faluba, és szállást kerestünk. A "kicsit nagyon retró" Kalcit Motel-ben - a recepciós elmondása szerint -rajtunk kívül egyetlen vendég volt, de vele sem találkoztunk. Így ismételten egyedül birtokoltunk mindent.

Elérkezett a plusz napokkal kibővített vakációnk vége, indultunk hazafelé. Útközben ráadásnak még láttunk fáról-fára ugráló mókust és a szerpentinen haladva az autónk előtt pár méterrel átszaladt egy szarvas is. Felejthetetlen élményekkel tértünk haza.

Telt-múlt az idő, már novembert írtunk. Egyre türelmetlenebb lettem, és végre 14-én megtörtént a 17-re szóló behívó. Ugyan a másnapi műtétet nem garantálták százszázalékosan, mert még nem érkezett meg a ritka vércsoportomnak megfelelő vérmennyiség, de egyre közelebb kerültem a megoldáshoz.

November 18-án reggel professzorom közölte, hogy 10 órakor találkozunk a műtőben. Bár ne tette volna, mert közbejött egy sürgős eset, aki beelőzött. Örültem, hogy Laci ott tud lenni velem, mert nélküle biztos agyon idegeskedtem volna magam.

Lacival kint ültünk a folyosón. Egyszer csak jött a nővér és szólt, hogy menjek be a kórterembe, mert előkészítenek. Ún. branült kötöttek a kézfejembe és elláttak katéterrel is. Megkaptam a bódító koktélomat és vártam a betegszállító fiút. A folyosóról beszűrődő és egyre közelítő fémes csilingelés azt jelezte számomra, hogy érkezik a "hintóm", ami elrepít a műtőbe.

Felfeküdtem a hordágyra és férjem kíséretében elindultunk a műtő felé. Amikor odaértünk, a fiú megengedte, hogy elbúcsúzzunk egymástól. A viszont látás reményében csókoltuk meg egymást.

Három órán keresztül hagyták szegény férjemet a folyosón izgatottan várakozni, miközben én bízva "megmentőm" biztos kezében, a földi-égi segítők szeretetében az igazak álmát aludtam... Vakító fényben tértem magamhoz és homályosan egy ember nagyságú, fehér ruhás, fehér hajú lényt érzékeltem. Bódult állapotban egy kérdés futott át az agyamon. Vajon Szent Pétert látom? - de ez a dilemmám gyorsan elszállt, mert egy csicsergő női hang a nevem után érdeklődött, tudom-e, hol vagyok, és milyen napot írunk? - De jó, ez nem a mennyország! Ott ilyen kérdéseket biztos nem tesznek fel. Tudatosult bennem, hogy az intenzív osztályon vagyok és szeretett férjem a "Fénylény", aki szorongatta a kezem. Amennyit csak lehetett, "Őrangyalom" mellettem volt. Olyan biztonságban éreztem magam a belőle sugárzó szeretet-burában, csak arra tudtam gondolni, hogy a minél hamarabbi felépülésemmel tudom meghálálni odaadó jelenlétét. Kihasználva az intenzív osztály vendégszeretetét és elfogyasztva kb. 6 liter infúziót, másnap lekerülhettem vissza az osztályra. Elképesztő, milyen áldatlan állapotokra tértem vissza, döbbenetes, hogy frissen operáltan miket kellett átélnem.

Vasárnap reggel azt mondták, hogy aznap nővéri kísérettel már fel is kelhetek. Hiába vártam a felmentő-sereget. Azt azonban éreztem, hogy sürgősen el kéne jutnom a mosdóba. Így hát, ahogy azt tanultam, először kiültem az ágy szélére. Nem szédültem... szép lassan felálltam és spuri. Mire végeztem, akkor érkezett meg a nővér, aki elégedetten látta, hogy "hármaska" egyedül abszolválta a távot. Jutalmul megszabadított a katétertől, végre szabad voltam. Nagyon gyorsan "mobilizálódtam", professzorom rám is szólt a folyosón, hogy azért többet tartózkodjak az ágyban. Az álmatlan éjszakák miatt már alig vártam, hogy végre hazaengedjenek. Éjjeleket meditáltam végig, lazítottam, különböző relaxációs gyakorlatokat végeztem, zenés mantrákat hallgattam.

Öt nappal a műtét után találkozóm volt a professzorral. Amikor kiderült, hogy a 10x5 cm-es sebtapasz egy felszívódó, varratszedést nem igénylő és szépen gyógyuló varratot takar, azt a boldogító kijelentést hallhattam, hogy másnap, azaz hat nappal az operációm után (!) hazamehetek.

Euforikus érzés fogott el, amikor az utcánkba fordultunk és megálltunk a házunk előtt. Csodás pillanatnak éltem meg, szemben azzal, amikor november 17-én úgy néztem az "édes otthon" felé, hogy vajon látom-e még? Nem úgy léptem be a nappaliba és néztem körül, mint amikor valaki egy hosszabb nyaralásból hazaér, hanem olyan végtelen hálával, amire nincs földi szó. December 6-án már egy rövid sétát tettem a gyönyörű téli napsütésben. Újjászületésemmel a legszebb születésnapi és karácsonyi ajándékot kaptam.

A tanulság, amit levontam. Évekig folyamatosan valamilyen feltételhez kötöttem a boldogságomat. Rágódtam a múlton vagy másokat hibáztattam, cipelgettem a sérelmeimet, amiket nem tudtam ki- ill. megbeszélni. Folyamatosan aggódtam a jövőn, s közben elszalasztottam a jelen számtalan szép pillanatát. Csodás dolgok mellett szaladtam el vakon nap, mint nap.

A súlyos "betegség" térített magamhoz, szembesített a tévedéseimmel, az addigi életemmel. És ekkor átértékelődött számomra minden. Átalakultak a fontossági sorrendek. Elkezdtem másképp gondolkozni. A fájó sebek gyógyulásért kiáltottak, megtanultam megbocsájtani és bocsánatot kérni. Megtanultam megbecsülni, hogy látok. Örülni tudok minden kedves dallamnak, szeretetteljes szónak. Hálát adok mindenért, amim van. Hálát adok minden egyes emberért, aki mellettem volt/van jóban, rosszban. Hálát adok minden falatért, örülni tudok a legkisebb dolognak is. Folyamatosan gyakorlom a feltétel nélküli szeretetet és vannak pillanatok, amikor legszívesebben magamhoz ölelném az egész világot. És megtanultam befelé és "fölfelé" figyelni, elmélyülten meditálni.

Hogy boldog, kiegyensúlyozott, elégedett vagyok-e? Harmonikus és örömteli az életem? Igen.

Ahogy én és még rajtam kívül sokan mások, bárki elérheti ezt az állapotot.

Csupán elhatározás kérdése, hogy kezünkbe vesszük az életünk irányítását és kilépve a komfortzónánkból, akár meg is változtatjuk azt.

A rossz hír, hogy a mondás, mely szerint "más kárán tanul az okos", általában nem igaz. Sajnos. Aminek az igazságával az életben én is inkább találkoztam: "Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni..."

Végül is, akárhogy is...

Lépj és győzz!