Kezdőlap

Ötvennégy éves vagyok.

Szinte az egész életemet ide-oda sodródva, befelé fordulva, valódi személyiségemet keresve éltem.

Inkább magamban tartottam a véleményemet. Ha voltak is érzéseim, nem beszéltem róla.... Mindenkihez alkalmazkodva és mindenkinek megfelelve eljátszottam a jókislányt - mert fontos volt mások figyelme, szeretete.

Viszont minden rosszban van valami jó, hamar elkezdtem írogatni. Jó terápiának bizonyult a feszültségek levezetésére, egyes helyzetek feldolgozására.

Az utóbbi pár évben már nem azért írok, mert egyedül érzem magam. Nem egyszer előfordul, hogy hajnalban felébredek. Gondolatok gomolyognak - tudatosul bennem, hogy ezeket nem én gyártom... mintha valaki diktálna. Addig nem hagy nyugton, amíg ki nem kelek az ágyból és le nem írom az éppen aktuális üzenetet.

Azt gondolom, azért születtünk embernek, hogy többek között éljünk a kommunikáció egy magasabb szintű lehetőségével és élvezzük annak minden aspektusát.

Azt, amikor TANÍTÓként mi szolgálhatunk tanulsággal másoknak; de azt is, amikor TANULÓként, más szolgáltat nekünk tanulságot.

Ezek az írásos megnyilvánulások akár gyógyíthatnak is, ha arra rezonálnak, amiket mások nem tudnak, vagy nem mernek kimondani; mert sokszor nehéz szavakba önteni.

Mindenkinek megvan a saját leckéje. Ahány ember, annyiféle valósággal. S mivel egymás nézőközönsége, hallgatósága vagyunk, bemutathatjuk egymásnak a saját világunkat. Ezek hol hatnak egymásra, hol hatótávolságon kívül maradnak... ÍGY VAN JÓL.