Párhuzam

Pár éve, még Dunakeszi házunk padlását ellepték az egerek. A kőzetgyapot szigetelés és a lambéria közé fészkelték be magukat. Talán nem kell ecsetelnem milyen élmény volt éjszaka arra ébredni, hogy a fejünk fölötti lambérián hol kaparásztak, hol meg a fogacskáikat - a faanyagot rágcsálva - koptatták. Hiába tettünk ki egérfogót, patkányirtót, máshol laktak jól és nem jöttek elő a csalira. Az egyik szobában már érezni lehetett a lambéria mögül áthatoló egérszagot, sőt, előfordult, hogy a kisebb réseken keresztül az ürülékük is lepottyant a padlószőnyegre. Sorházunk másik három lakója is kétségbeesetten jelezte, hogy náluk is ment a randalírozás. Horrorisztikus volt... és akkor még nem tudtam, hogy lesz még szörnyűbb.

Kénytelenek voltunk szakembert hívni, aki felbontotta a padláson az aljzatot és a kis dobozokba helyezett rágcsát a kis szürke cincogók nyomvonalának közelébe kihelyezte. Felvilágosított minket, hogy megszállóink igencsak szeretik az apró rudacskákat, tehát rá fog járni az egész kolónia. A három napig tartó habzsi dőzsi után viszont a szer elkezd hatni. A mérgezés hatására rágcsálóink föl-le fognak szaladgálni, majd belső vérzést kapnak és megtérnek az örök egérmezőkre. Minden ment a jelzett koreográfia szerint, a végére kész idegbeteg voltam. Mert arról nem szólt a fáma, hogy szerencsétlenek hangos visítás és dübörgés kíséretében fognak agonizálni, majd elpusztulni.

A politikai paletta gerinctelenek csoportjában tapasztalható virtus, vitustánc kapcsán miért jutott eszembe ez a történet?