"Nőség" és ANYASÁG...

Hány félék tudunk lenni mi nők valójában?

Azon nincs mit taglalni, hogy egy nőnemű lénynek milyen "minőségeket" oszt ki a sors. Ő a gyengébb nem (?), a gyengéd, a közösségi szellemű, az érzékenyebb, az intuitívabb, az érzelmeken keresztül ható, a gondoskodó, a meleg fészket kialakító és fenntartó, a biztonságérzést megteremtő, az egyszerre több mindenre figyelő és egyszerre több minden végzésére képes, a puha anya, aki ha gyermekei életéről van szó, vad oroszlánná változik. És még folytathatnám.

S hogyan éljük meg a női szerepeinket? Hiszem, hogy már a magzati korunk hatással van ránk. Nem mindegy, hogy édesanyánk milyen lelkiállapotban volt a fogantatásunk pillanatában, mint ahogy az sem, hogyan fogadta a hírt, hogy érkezünk, és hogy élte meg a várandósságát, hogy érezte magát szülés közben. Szerencsésnek mondhatjuk magunkat, ha lányként, s nem fiúként vártak.

A következő tényezők a minták, amiket kicsi gyerekkorunktól kezdve magunk körül látunk. Az, hogy nagyanyáink, anyáink hogyan viszonyulnak a nőiségükhöz, hogyan élik meg azt, megalapozza a saját azonosulásunkat is. De hatással vannak ránk az ellenkező nemű családtagok megnyilvánulásai is... ahogy a nőkkel bánnak vagy ahogy vélekednek róluk.

Egy tini lány életében, akiben bimbózni kezd a nőiség, meghatározó az első férfi, azaz az apa viselkedése is. Később hosszú évekbe telhet az ő durvasága okozta lelki trauma felszínre hozása, feldolgozása, megbocsátása, hogy az el nem fogadottság érzése begyógyuljon, a lenullázódott önbecsülés pedig újra tudjon épülni.

Az óvodában, iskolákban ért hatások is befolyásolják a nőkről, a nőiségről kialakított véleményünket, hogy mi, mennyire fogjuk komfortosan érezni magunkat a bőrünkben... vagy mennyire nem.

Azt gondolom, ha egy kislánynak pici korában megadják a lehetőséget, hogy kipróbálja a különböző "szerepeket", sokkal hamarabb kialakíthatja a saját identitását. Ha szabad volt hisztizni is, durcáskodni is, netán csapkodni, kiabálni vagy sírni, de mindent meg tudtak beszélni és el tudták különíteni a helytelen viselkedést a személytől, kisebb az esély, hogy ez a hölgy felnőttként ezekkel a módszerekkel akarna bármit elérni.

Hogyan is élhetjük meg a női szerepeinket?

Lehetünk:

  • kisfiúnak várt magzatok
  • elnyomott, semmibe vett gyerekek
  • megszégyenített, kinevetett kisdiákok
  • saját személyiségüket kereső fiatal felnőttek
  • "kényszermegoldást" választó munkavállalók
  • kismamaságában, s egyben nőiségében megbántott várandós (?), inkább terhes nők
  • aggódó, tehetetlen, nevelési elvek terén változtatni akaró anyák
  • szavakkal megalázott, lenézett, önértékelési problémákkal küzdő házastársak
  • kétségbeesetten kapálózó, segélyhívásokat hallató emberek, akik nem találják a helyüket a világban: sem mint anya, sem mint feleség, sem mint a társadalom hasznos tagja - akik többször eljutottak az öngyilkosság gondolatáig is...

Miközben ezeket a szerepeket "játsszuk", belső indíttatásra és kívülről érkező megerősítések hatására elindulhatunk egy spirituális úton. Agykontroll, Pránanadi, különböző önismereti, önfejlesztő kurzusokon keresztül igyekezhetünk megtalálni az identitásunkat... amely saját magunk elől is elbújt, rejtőzködik. Pszichoterápiás ülések is segíthetnek abban, hogy megszüljük azt az én-ünket, akik lenni szeretnénk, akinek jó a bőrében lenni.

Sokan valamilyen feltételhez kötjük a boldogságunkat, valami jónak, extrának kell jelen lenni, hogy jól érezzük magunkat a bőrünkben. Rágódunk a múlton vagy másokat hibáztatunk, cipelgetjük a sérelmeinket, amiket nem tudtunk ki- és megbeszélni. Folyamatosan aggódunk a jövőn, s közben elszalasztjuk a jelen számtalan szép pillanatát. Rengeteg csodás dolog mellett szaladunk el vakon nap, mint nap.

Azt is el kellett fogadnom, hogy sokáig abba a táborba tartoztam, akik egy tragédia vagy egy mellbevágó tünet hatására térnek magukhoz, szembesülnek önvalójukkal, tévedéseikkel, az addigi életükkel. És akkor átértékelődik minden. Átalakulnak a fontossági sorrendek, értékrendek. Hirtelen elkezdünk másképp gondolkozni, másképp látni. A fájó sebek gyógyulásért kiáltanak, megtanulunk megbocsátani és bocsánatot kérni. Megtanuljuk megbecsülni, hogy látunk. Örülünk minden kedves dallamnak, szeretetteljes szónak. Hálát adunk mindenért, amink van. Hálát adunk minden falatért, örülni tudunk a legkisebb dolognak is.

Egyszeriben a szeretet szó megtelik igazi tartalommal. Könnyebbé válik a más "minőségű", tulajdonságú embertársaink megértése és legszívesebben a szívünkre szorítanánk az egész világot.

És megtanulunk befelé figyelni, elmélyülten meditálni, megtaláljuk a bennünk nyugvó isteni lényünket, megtanulunk vele kommunikálni, és jól érezni "magunkat magunkkal".