Egészségügyi témák

Első közvetlen találkozásunk az egészségüggyel  születésünkkel kezdődik. Nem mindegy, hogy könnyen, gördülékenyen, egy meleg, szerető közegbe, finom érintésekkel körülvéve, vagy kisebb-nagyobb komplikáció miatt az érzelmeket háttérbe szorító, felgyorsított, rutin beavatkozásoknak köszönhetően jövünk a világra. Végső állomásként ki előbb, ki utóbb, befejezi földi pályafutását... távozunk az élők sorából. Kórháztól, annak személyzetétől és bizonyos helyzetektől függ, hogy ez mennyire emberséges módon megy végbe.

A két meghatározó életesemény között:

-  ha szerencsések vagyunk: a kötelező oltásokat, rutin ellenőrzéseket és alkalmassági vizsgálatokat leszámítva - ritkán "élvezzük vendégszeretetét". Ha családtagjaink, rokonaink ugyanebben a kegyben részesültek, látogatóként sem kényszerülünk belesni a kulisszák mögé és csak hallomásból vagy a hírekből értesülhetünk egy-egy rémtörténetről;

-   ha viszont "szerencsétlenségünkre" a génjeinknek, helytelen életmódunknak, a karmánknak és ki tudja még hány oknak köszönhetően, többször kell háziorvoshoz, szakorvoshoz fordulnunk, rosszabb esetben kórházi kezelésben részesülnünk; vagy csak látogatóként megtapasztaljuk az egészség(?)ügyi ellátórendszer hiányosságait... szemtől-szembe találkozhatunk a valósággal.

Szintén szerencsésebbnek mondhatja magát az - gondolom -, aki (bizonyos protokollok és tudás ismerete nélkül) laikusként él át egy-egy "bakit".

Én, mint (pályaelhagyó) egészségügyis, először bennfentesként láttam rá alapvető hibákra. Kezdő ápolónőként kolléganőimmel nem egyszer viaskodva, hogy akikről az osztályátadáskor beszélünk, azok nem 9/3-as, 10/2-es, 11/4-es iktatószámmal ellátott aktacsomagok, hanem névvel, személyiséggel és személyiségi jogokkal rendelkező emberek. Már a kórházi gyakorlat alatt elfogadhatatlannak tartottam, hogy egy kórterem betegeinek és a látogatóknak végig kell nézniük egy haldokló embertársuk haláltusáját. Ha már nincs erre a célra egy külön szoba, akkor paravánnal vagy függönnyel meg kell tudni oldani, ez nem lehet pénz kérdése. Hiába harcoltam ez ellen, sikertelenül, szembe mentem az árral.

Amikor az egészségügyi ellátórendszerben az egyéni vállalkozói státuszban praktizáló orvos fizetése attól függ, hogy egy hónapban hány pontot ér el, ott kezdődik a gyógyítás lebutítása, lealacsonyítása, helyet adva statisztikai kozmetikázásnak (hogy finoman fejezzem ki magam). Innentől kezdve az számít, hogy olyan beavatkozásokat írjunk egy beteg dokumentációjába, ami minél magasabb pontot hoz. Az addig humánusabb kezeléseket felváltja az ambuláns műtétek sorozata, amik fájdalmasságuk mellett, hosszabb ideig tartják betegen a pácienseket. Gyógyításnak semmiképpen nem nevezném.

Jó ideje már csak betegként veszek részt a rendszerében, és látva, mivé züllik, züllesztették, talán szégyellnem kéne, hogy valamikor én is alkalmazottja voltam.

Mi lesz velünk? Mi lesz a betegeinkkel? Mi lesz az időseinkkel...?